Frankenstein története megjelenése óta folyamatosan foglalkoztatja a közönség képzeletét. Értelmezéseinek száma felmérhetetlen, az általa ihletett fikciós műveket is nehéz lenne megszámolni, és természetesen elsők között vitték filmre annak idején. Amikor új adaptációja készül, az tehát nemcsak a regényt dolgozza fel, hanem a rárakódott teljes hagyományanyag terhét is viselnie kell. Kérdés, hogy elbírja-e a film ezt a terhet.
Az viszont nem kérdés, hogy a történet aktualitása megvan, mind a XXI. században, mind Guillermo del Toro életművében. Azzal, hogy mihez van joga tudománynak és tudósnak, és mihez nincs, naponta szembesülünk. A mesterséges intelligencia használatának elterjedése külön is átértelmezi alakítás és alkotás problémáját. Néhány éve del Toro is feszegette már alkotó és teremtménye kapcsolatát, akkor még a történet meseváltozatában. (Kevesen gondolnak a Pinokkióra úgy, mint a Frankenstein-történet egy verziójára, pedig nagyon is az.) Az, amiben del Toro mindig is nagyot tudott alkotni – a helyszínek és a jelmezek, a látványelemek szimbolikus alkalmazása, a kulturális háttér ismerete és használata –, ebben a filmben is pontosan a helyén van. Sajnálom is, hogy a film nem kerül a mozikba, mert a jégbe fagyott hajó,
a Frankenstein család ősi kastélya vagy a tudós műhelyéül szolgáló torony csupa olyan tér, ami mozivásznon mutatna igazán jól.
Annak a nézőnek, aki a történetet már jól ismeri, érdemes akár csak azért megnézni a filmet, hogy a hol álomszerű, hol plasztikus, de mindig festményre emlékeztető hátteret figyelje.
Az építmény, amelyben Frankenstein a műhelyét kialakítja, szfinxre emlékeztet. Az épület belsejében az egyik fali dekoráció embernél nagyobb Medúza-fő; a kígyóhajú istennő tekintete az antik mitológiában kővé változtatja, aki rátekint. De szinte bárhol, ha megállítja a néző a filmet, fények, árnyékok, tárgyak és színek tudatosan kialakított összjátékával szembesül. Akár létező festmények is felidéződnek, például a film elején a befagyott óceán Caspar David Friedrich Jégtenger című 1824-es alkotására hasonlít.
Különösen érdekes, amit a film a tükrökkel művel.
Abban a jelenetben, amelyikben a teremtmény saját magához hasonló társ létrehozását követeli alkotójától, a teremtmény először a mögül az álló tükör mögül lép ki, amelyikben korábban Frankenstein nézte magát. Utána Frankenstein lép ugyanoda, és a tükörbe nézve utasítja el, hogy még egy ugyanilyen gonosz és torz lényt létrehozzon. Szándékán kívül, sőt annak ellenére így saját magát nevezi gonosznak és torznak, hiszen a teremtményt is Istent játszva, saját képére hozta létre. Nem meglepő módon a jelenet végére a tükör összetörik.
Nem lehet elmenni a mellett a történelmi alak mellett sem, akit Oscar Isaac egész Frankenstein-alakítása idéz.
Mary Shelley regényét az első sci-fiként szokás számon tartani, főszereplőjét pedig az őrült tudós első felbukkanásaként.
A mintát azonban, amelyet a szerző használt, nemcsak őrült tudósok, hanem sok-sok további hasonló figura követi a művelődéstörténetben, egészen napjainkig. Magányosan, melankolikusan, fekete ruhában, égő tekintettel, legbelül fájdalmas titokkal, ajkukon időnként ördögi kacajjal. Ezt a figurát pedig kevesen tudták olyan ügyesen megjeleníteni, mint Lord Byron, aki az életéből (is) műalkotást csinált, és aki egyébként jól ismerte a regény szerzőjét, sőt, többek között ő biztatta írásra. Nem azt mondom, hogy Mary Shelley Lord Byronról mintázta volna Frankensteint (mindketten ugyanazt a forrást használták, erről lentebb), hanem azt, hogy mindkét alak akkora hatással voltak a művelődéstörténetre, hogy teljesen indokolt volt del Toro filmjében összeolvasztani őket. Nagyon jó ötletnek tartom, hogy
Isaac úgy formálja meg Frankenstein alakját, hogy byroni hőssé változtatja.
A színész testi adottságai, sötét haja és bőre eleve alkalmassá teszik rá, és erre még rájátszik azzal, hogy a film közepétől kezdve egy baleset miatt sántít. Ez nincs meg a regényben, nem következik a film logikájából sem feltétlenül; ez a testi hiba konkrétan arra való, hogy Frankenstein byronosabb legyen.
Továbbá arra, hogy sátánibb is legyen a felemás lábával. A fenti figura mintája ugyanis John Milton angol barokk költő Sátánja volt. Milton Elveszett paradicsomát sem Shelley, sem del Toro nem felejtette el a teremtmény által olvasott könyvek közé tenni. Furcsa alkotás: minden elemében a konzervatív gondolkodás lenyomata, mégis azért lett klasszikus, mert a költőjének sikerült úgy megírnia az egyetlen tökéletes rendet felforgató Sátánt, hogy rokonszenves alakot csinált belőle, aki méltóságát, bátorságát és családja (!) iránti szeretetét bukásában is őrzi. Shelley regényében a teremtmény állítja saját sorsát párhuzamba egyfelől Ádáméval, másfelől a Sátánéval, bár Istent játszó teremtőjének sokkal inkább vannak sátáni vonásai. A XX. század vége óta inkább az utóbbiakat szokták hangsúlyozni a filmváltozatok.
Del Toro filmjében csak úgy hemzseg tehát a sok-sok jól kitalált ötlet.
Minden adott lenne ahhoz, hogy az apró részletek nagyszerű alkotássá álljanak össze, de sajnos azt kell mondanom, hogy nem így van. A háttér kedvéért érdemes megnézni a 2025-ös Frankensteint, de érdemes számítani arra is, hogy a film sem adaptációként nem állja meg a helyét, sem önmagában.
A regény egyik központi kérdése az, hogy mitől ember az ember. Azaz: mi számít emberinek? Az a teremtmény, amelyet emberi testek darabjaiból raknak össze, kaphat-e emberi lelket, ha igen, akkor honnan, ha nem, akkor mitől lehet mégis (nagyon is értelmes) tudata? A regényben a teremtmény megjelenése rendkívül taszító: aki látja, magától értetődő módon azonnal iszonyatot, félelmet, idegenséget érez, és meneküléssel vagy agresszióval reagál. Nem azért, mert a teremtmény rút, hanem mert bárki megmondja róla, hogy „más”, hogy hiába hasonlít az emberre, gyökeresen különbözik is tőle. Ezért, bár a teremtmény jóindulatú, intelligens és műveltséget is szerez, kizárólag egy vak öregemberrel tud normális kapcsolatot kialakítani, és vele is csak ideig-óráig. Hogy utána kitaszítják és bántalmazzák, az teszi gyilkossá.
Komoly problémája minden adaptációnak, hogy a teremtmény megjelenésének ezt a nagyon elvont hatását hogyan adják vissza.
Boris Karloff klasszikus, 1931-es verziójában a teremtmény óriási, rút, gépszerű és primitív, beszélni sem tud. Robert de Niro már szintén klasszikussá vált 1994-es verziójának arca a felismerhetetlenségig el van torzítva, és vörös-fekete varratok szántják összevissza, amelyek szinte a nézőnek is fizikai fájdalmat okoznak. Benedict Cumberbatch és Jonny Lee Miller, akik a londoni National Theatre 2011-es előadásában váltott szereposztásban játszották a teremtőt és a teremtményt, nem elsősorban a maszkra, hanem a színészi játékra és a szövegmondásra helyezték a hangsúlyt; véleményem szerint az ő megoldásuk sikerült a legjobban.
Jacob Elordi megoldása a 2025-ös filmben viszont sehogy sem felel meg a regénynek.
Az ő teremtménye ugyanis attól, hogy vonalak szántják keresztbe-kasul a bőrét, nemhogy nem válik taszítóvá, de kifejezetten vonzónak tűnik. Kizárólag a kerettörténet elején jelenik meg ijesztő lényként, aki állati hangon ordít, ezzel viszont a film később nem kezd semmit, sőt, a keret lezárulásának idejére a teremtmény minden vonzerejét visszakapja.
Ettől még persze nem kellene, hogy kudarc legyen a film, legfeljebb mint adaptáció bukna meg. A gond az, hogy míg Shelley teremtmény-koncepciójáról del Toro lemond, a regénycselekmény főbb pontjairól viszont nem. Annak pedig semmilyen szempontból nincs értelme, hogy egy vonzó megjelenésű lényt (a vak ember kivételével) mindenki magától értetődően azonnal bántalmazni akarjon és kitaszítson. Első találkozása a többi emberrel rendkívül hatásvadász, sőt, giccses jelenetben történik. Az állatok befogadják, mesébe illő módon kommunikálnak vele, ellenben a felbukkanó vadászok lelövik az állatokat, és szándékos rosszindulatból megsebesítik a teremtményt is. Az, hogy nem ismerik, és messziről furcsának tartják, nem igazán nevezhető kielégítő indoknak a lelövésére. Ráadásul a teremtménynek az állatokkal való kapcsolata a későbbiekben még messzebb megy a giccsbe, például amikor az elhagyott malomban a patkányokkal barátkozik.
Odáig nem megy el del Toro, ameddig a 2017-es A víz érintésében,
ahol az emberszabású, ám nem emberi lény emberi társra talál, és szó szerint megistenül. De nem marad el messze tőle. Különösen kellemetlen tapasztalat ez egy olyan ember filmjét nézve, aki 2006-ban letette az asztalra A faun labirintusát, a maga csodálatos, többértelmű rémálom-figuráival. Annak a filmnek az alakjai között nagyon is sikerült akár Shelley-hez illően kísérteties és hátborzongató hatást keltő lényeket létrehozni. Sőt, az is hamar kiderül, hogy a valódi szörnyeteg nem a rémálmokból lép elő, hanem az emberi fajhoz tartozó mostohaapa az. Csak ezt a módszert kellett volna folytatnia del Torónak a Frankensteinben is. Sajnos egészen más irányt választott.
A regény másik nagy központi kérdése, hogy játszhat-e Istent az ember, uralhatja-e a természetet, teremthet-e új életet meg nem engedett eszközökkel. Itt is érdemes összehasonlítani a különböző adaptációkat. Az 1931-es film Frankensteinje (Colin Clive) puszta tudományos kíváncsiságból fog hozzá a munkájához, amely azonban arroganciához vezeti, és a lehető legrosszabb útra viszi. Az 1994-es film Frankensteinjével (Kenneth Branagh) kezdetben könnyű azonosulni, hiszen az ő célja az, hogy megszüntesse az emberi szenvedést és a halált – bűne viszont az lesz, hogy ő személyesen akarja eldönteni minden ember helyett, mi nekik a jó, és hogy
túl későn néz szembe azzal, hogy a cselekedeteinek nem kívánt következményei is lesznek, amelyekért ugyanúgy felelős.
A 2025-ös filmben megpróbálták a kettőt kombinálni, nem túl szerencsés módon. Ebben a verzióban Frankenstein azért fogadja meg (elég teátrálisan), hogy uralmat vesz a halálon, mert megrázza, hogy az anyja belehal a testvére születésébe. Ez a gyerek részéről teljesen érthető, de a felnőtt énje számára, aki nem gyászolja már a szüleit, kevésbé. Az is érthető volna, ha ebből a traumából szintén valami emberbaráti cél nőne ki idővel, de ezt a filmben nem látjuk. Az arroganciát, az Istennel való azonosulást és a természet uralásának vágyát, azt igen. Azt, ahogyan egyfelől hangosan bizonygatja, mennyire az emberélet meghosszabbításának lehetősége érdekli, másfelől látszik, hogy puszta nyersanyagnak tekinti az emberi testet. Bár Shelley regényalakja eddig nem megy el, del Toro filmjének főszereplője közelebb áll hozzá, mint az 1994-es változaté. Csak ehhez fölösleges volt beleírni a gyerekkori traumát.
Ráadásul a 2025-ös filmben belekerül a történetbe egy szereplő, Harlander (Christoph Waltz), aki azért biztatja Frankensteint a munkára, mert ő maga szeretne titkolt betegségétől megszabadulni, és ezért könyörög Frankensteinnek, hogy a tudatát helyezze át a bomló testből a megújulóba. Ismét csak nem rossz ötlet. Még ha a Shelley-regényből hiányzik is, attól ugyanúgy a rárakódott kulturális hagyomány része. Csakhogy először is a 2025-ös filmben teljesen tisztázatlan a módszer (pedig kidolgozni tényleg hatásos lett volna), másodszor Frankenstein ezt a kérést gondolkodás nélkül elutasítja, így a lehetőség a levegőben marad. Összesen arra jó, hogy a teremtményt életre keltő szerkezet elromolhasson és kontrollálhatatlanná válhasson. Önmagában nem rossz ötlet Harlandert beletenni a filmbe, csak nem kezdenek vele különösebben semmit. Az sem világos (csak valószínű), hogy
a szerkezet elromlása okozza a teremtmény tervezetlen tulajdonságát: hogy szervezete öngyógyító, így halhatatlan.
Ez az utóbbi elem egyébként, bár a regényből ismét hiányzik, Mary Shelley életművétől egyáltalán nem idegen. Ő írta A halandó halhatatlan című elbeszélést is, a fiatalemberről, aki véletlenül megissza az életelixírt, de halhatatlanná válásának az az ára, hogy mindenkit, akit csak megszeret, előbb-utóbb elveszít. A 2025-ös Frankensteinben a teremtmény halhatatlansága saját kitaszítottságát erősíti: vágyik a halálra, mert a halandóság emberré tenné, de hiába.
Ahogyan a teremtmény életre kel, azzal sem a regényt adaptálja del Toro, de ez nem az ő hibája. El szokták felejteni, hogy a regényben Frankenstein szándékosan nem árulja el a módszert, nem derül ki, hogyan kelti életre a teremtményt. A kerettörténet szerint azért mesél a teremtményről éppen egy hajóskapitánynak, mert a kapitányt ugyanúgy a kíváncsiság és az új utak felfedezése hajtja. Látszik is a kapitányon, hogy mennyire érdekli, hogyan kelhet életre a teremtmény. Pont ezért hallgatja el előle Frankenstein, mert nem akarja, hogy más is az ő hibájába essen. Azt azonban egy filmváltozat sem engedheti meg magának, hogy egy ilyen látványelemet kihagyjon.
Az, hogy elektromosságot használ, az 1931-es adaptációval rakódott rá a Frankenstein-hagyományra.
Illik is hozzá, tovább erősíti a Frankenstein által elkövetett hübriszt, hiszen így nemcsak életet kreál, hanem konkrétan a villámokkal játszik. Az 1994-es film koporsószerű, ám bölcsőre, sőt anyaméhre ugyanúgy emlékeztető szerkezetét valószínűleg senki nem fogja már fölülmúlni, de a 2025-ös film variációja sem rossz: mintha keresztre lenne feszítve a leendő teremtmény, akinek a villámlás pillanatában belelátunk a testébe, és látjuk, hogyan mozdulnak meg a szervei. Ez is a 2025-ös film jó ötleteinek sorát gyarapítja, és akár kiindulópontja is lehetne a teremtmény iránt érzett undornak, hiszen a szeretteink testétől, sőt a saját testünktől is iszonyodnánk, ha ebből a perspektívából látnánk. De del Toro ezt az ötletet is elejti, és nem használja fel később az iszony felkeltésére.
Ahogy már említettem, az, hogy del Toro Frankensteinje jól működjön mint film, nem feltétlenül igényli, hogy jól működjön mint adaptáció. Viszont ettől még önmagában akár működhetne is. Ez jól látszik például Elizabeth (Mia Goth) szerepén is. Az, hogy ő a regényben Frankenstein fogadott testvére, felnőttként pedig szerelme, akit a teremtmény bosszúból öl meg, a 2025-ös filmből valószínűleg azért hiányzik teljesen, mert ahogy az Isaac által megformált Frankenstein egyre inkább veszít kezdeti vonzerejéből, és egyre ellenszenvesebbé, hitványabbá, szörnyetegebbé válik, úgy lesz egyre logikusabb, hogy Elizabeth másvalakit válasszon. Az, hogy közben kiderül, hogy a lányt is a természettudományok érdeklik, csak neki a férfival ellentétben empátiája is van, szintén a jó ötletek sorát gyarapítja. Csakhogy
ezt az elemet is sikerül az abszurditásig vinni azzal, hogy Elizabeth első látásra, gyakorlatilag haldoklás közben szeret bele a teremtménybe.
Ráadásul Elizabeth öltözéke sem igazán felel meg a helyszíneknek, bár színvilágában nagyon tetszetős és kellően álomszerű, de időnként kissé nevetséges is. Ha azzal, ahogy a selyemruháiban állandóan belemegy, sőt bele is térdel valami sáros latyakba, azt akarták hangsúlyozni, hogy mennyire nem illik Elizabeth ebbe a környezetbe, akkor sikerült. Csak nem vagyok biztos benne, hogy ez volt a cél. Sajnos Goth színészi kvalitásait sem igazán engedi kibontakozni a szerep. Távolról sem írták meg olyan összetettre, mint Helena Bonham Carterét az 1994-es változatban, illetve az önmagában nem teszi összetetté, hogy vele játszatják el Frankenstein anyjának szerepét is, így hozzátéve az amúgy is agyonterhelt figurához egy anyakomplexust is. Ilyen és hasonló okokból mondom azt, hogy még ha a 2025-ös Frankenstein nem is jó adaptáció, attól még lehetne jó film.
Mary Shelley regénye minden bizonnyal mindaddig megmarad az emberiség tudatában, ameddig az emberek olvasni tudnak – sőt, talán még egy kicsit tovább is. Hogy hol vannak a határai a kíváncsiságnak, amelynek az lenne a feladata, hogy az embert új utakra indítsa, de ezek az új utak a pusztulásba is vezethetnek; hogy
miért és meddig kell az embernek felelősséget vállalnia; hogy egyáltalán hol vannak az emberi mivolt határai
– csupa olyan kérdés, ami mindig is érdekelni fogja az olvasókat és a filmnézőket. Bizonyos, hogy még számos más adaptáció fog születni belőle, amelyek akár ismét klasszikussá is válhatnak. De ami del Torót illeti, jó volna, ha inkább azt a vonalat folytatná, amit A faun labirintusában tökéletességre vitt.
Frankenstein, 2025. Írta és rendezte: Guillermo del Toro. Szereplők: Oscar Isaac, Jacob Elordi, Mia Goth, Christoph Waltz, Charles Dance. Forgalmazza: Netflix
A Frankenstein a Magyar Filmadatbázison.
